A királyi autó - A Bugatti T41 Royale története 1927-1933
Carlo Bugatti szecessziós bútorokat, ékszereket és hangszereket tervezett. Fiai közül a kisebbik, Rembrandt szobrász lett, Ettore pedig az autóépítést emelte műveszi fokra. Ennek csúcspontja a Bugatti T41 Royale lett, mely hűen tükrözi tervezője személyiségét és munkásságát is. Le Patron a Royale-t koronás főnek szánta, de végül egy sem
került királyi udvarba.
 |
| A Royale hűtődísz figurája, melyet a szobrász Rembrandt Bugatti tervezett |
A T41 modellen személyesen maga dolgozott és tervezte meg,
tökéletest kívánt, melyet nem érhetett semmilyen panasz sem. A tervezést
1926-ban kezdte meg és az első prototípus 1927 elejére készült el. Kezdetben az
olasz Isotta-Fraschini a Tipo 8-ban 5.9 literes, majd azt felfúrva 1924-től 7.4
literes soros 8 hengerest kínált. A másik nagy riválist, a Hispano-Suizát 6.6,
majd 1924-től a H6C-t 8 literes soros hat hengeres motorral látták el. A Renault a 40 CV modellben 9.1 literes sor hatost épített be, majd a Reinastella sor 8-as motorral (7.1 l) csak 1929-től volt kapható. Természetesen Bugatti, mint
mindig most is magasra tette a mércét.
A Royale prototípusának motorja soros 8 hengeres volt,
óriási, 14.725 cm3-es hengerűrtartalommal. A motorblokk és a
hengerfej egy darab alumínium öntvényből készült, a motorblokk vízhűtőköpenyei körbevették az egyes hengereket a jobb hűtés érdekében. A dugattyúk szintén
alumíniumból, a hajtókarok kovácsolt acélból készültek. Egy, felül elhelyezett
vezérműtengely szabályozta a szelepeket, amelyből hengerenkét három jutott:
kettő szívó és egy kipufogó. A keverékképzésről egy karburátor gondoskodott, a
hengereket két gyújtógyertyával látta el. A maximális teljesítmény 300 LE
volt, mely már 1.700 fordulat/percnél rendelkezésre állt.
A motorsátor elején a hűtő a klasszikus Bugatti patkót mintázta, mely a Le Patron telivér lovak iránti szenvedélyét szimbolizálta. Mellesleg lótenyésztő is volt. A hűtőmaszk felett, Ettore fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt öccse, a szobrász Rembrandt Bugatti (1884-1916) által készített elefánt figura látható. A hűtődísz szobor tömör ezüstből készült. Ez azonban eredetileg csak a prototípus kiváltsága volt, ezzel a gesztussal kívánt Ettore Bugatti öccse emléke előtt adózni. A későbbi modellek nélküle készültek el, kivéve az Esders roadstert, illetve a Park Ward Limousine-t.
Az alváz 457 cm-res tengelytávra épült, az autó teljes hossza, több mint 6 méter volt. Az alumínium kerekek 24 colosak voltak, melyeket egybeöntöttek a dobfékekkel. A fékek jobb hűtése érdekében a kerekeken lamellák terelték befelé a levegőt. A sebességváltó 3 fokozatú volt, plusz 1 hátramenet.
A motorsátor elején a hűtő a klasszikus Bugatti patkót mintázta, mely a Le Patron telivér lovak iránti szenvedélyét szimbolizálta. Mellesleg lótenyésztő is volt. A hűtőmaszk felett, Ettore fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt öccse, a szobrász Rembrandt Bugatti (1884-1916) által készített elefánt figura látható. A hűtődísz szobor tömör ezüstből készült. Ez azonban eredetileg csak a prototípus kiváltsága volt, ezzel a gesztussal kívánt Ettore Bugatti öccse emléke előtt adózni. A későbbi modellek nélküle készültek el, kivéve az Esders roadstert, illetve a Park Ward Limousine-t.
Az alváz 457 cm-res tengelytávra épült, az autó teljes hossza, több mint 6 méter volt. Az alumínium kerekek 24 colosak voltak, melyeket egybeöntöttek a dobfékekkel. A fékek jobb hűtése érdekében a kerekeken lamellák terelték befelé a levegőt. A sebességváltó 3 fokozatú volt, plusz 1 hátramenet.
Az alvázat közúti tesztnek vetette alá W. F. Bradley
1926-ban, Ettore Bugatti kérésére az Autocar magazin számára. Az Autocar hasábjain 1926. június 11-én jelent meg a cikk, melyben a Gold(en) Bug becenevet aggatták rá. A teszt
bebizonyította, hogy a kifinomult mérnöki munka lehetővé tette a nagyon jó,
kiegyensúlyozott kezelhetőséget olyan sebességnél is, mint a kisebb Bugatti
sportkocsik esetében. Mindezt annak ellenére, hogy a Royale sokkal nehezebb és
méretesebb is volt. Bugatti annyira elégedett volt a teszt eredményével, hogy
25 Royale alvázat rendelt meg, ami sok, tekintve éves alacsony termelését. A
’20-as évek közepén túlbecsülte a keresletet.
41100 prototípus és a Royale név eredete
A prototípus egyszerűen csak a 100-as alváz számot kapta, melyet ma a szakirodalom többnyire #41100-ként említ. A prototípust négy alkalommal karosszálták és az elefánt hűtődísz szobor mind a négyet végig kísérte. Bugattinak volt egy 1925-ös amerikai Packard Eight Model 243 Tourer autója. Először ennek a kocsiszekrényét emelték át az alvázra, mellyel 1927 elejére készültek el. Ekkor a 3293 J4 rendszámon regisztrálták.
1927. március 18-án The Autocar magazin ismét hírt adott a Royale-ról. Le Patron folytatta a fejlesztést és módosításokat hajtott végre, például kicserélte a kormánykereket. Ez év júniusában a dobfékek méretét növelte meg, az alufelni peremén található csavarozást 32-ről 16-ra csökkentette.
Ettore Bugatti nem titkoltan királyoknak, de minimum előkelőségeknek szánta ezt a pazar modelljét. 1927 júliusában a Type 41 prototípusával látogatott el a Spanyol Grand Prix-re, melyet San Sebastianban rendeztek meg. A verseny alatt XIII. Alfonso spanyol király kipróbálta az autót, majd azt adták hírül, hogy rendelt is egyet. Az év végére megjelent a márka 1928-as katalógusa, melyben az állt, hogy "Alfonso spanyol király ebben az évben meg fogja kapni autóját." Ebből a feltételezett rendelésből származik a "Royale" név. Ám őfelsége inkább a félig-meddig hazai Hispano-Suizát részesítette előnyben. Másrészt 1931-ben megfosztották trónjától, anélkül, hogy egyetlen T41 autót is birtokolt volna.
1928. július 15-én került sor a Német GP-re, melyet a Nürburgringen tartottak, a versenyre Ettore szintén a Royale-lal érekezett meg.
A Packard tourert 1928 októberében egy Fiacre stílusú coupé követett, melyet a Párizsi Autószalonon mutattak be, mint Coupé Napoléon. Azért, hogy a későbbi Napoléontól megkülönböztessék, erre az autóra ma mint Fiacre Coupé hivatkoznak. 1929 februárjában egy négy ajtós berline karosszériát helyeztek az alvázra, melyet később megkapott a T46 Petit Royale prototípusa.
1929 júniusában kapta negyedik és egyben utolsó karosszériáját a T41 Royele prototípus. Ekkor egy elegáns, két ajtós Weymann Coupé került rá. Rögtön be is nevezték Párizsban a L’Auto magazin által rendezett Concours d’Elegance-ra, amit a Parc des Princes-ben tartottak 1929. június 7-én. A kocsi fekete-sárga színkombinációban jelent meg, megnyerve a Grand Prix d’Honneur-t. Bugatti mindent elkövetett, hogy népszerűsítse új modelljét. Amolyan felvezető autóként részt vett 1929. június 30-án a Francia Grand Prix-n, melyet LeMans-ban tartottak. Immár pirosra fényezve, az ajtókat pedig már három zsanérral látták el. 1930-ban ismét indult az előbb említett Concours-on, ahonnét újra elhozta a legmagasabb elismerést.
A prototípus egyszerűen csak a 100-as alváz számot kapta, melyet ma a szakirodalom többnyire #41100-ként említ. A prototípust négy alkalommal karosszálták és az elefánt hűtődísz szobor mind a négyet végig kísérte. Bugattinak volt egy 1925-ös amerikai Packard Eight Model 243 Tourer autója. Először ennek a kocsiszekrényét emelték át az alvázra, mellyel 1927 elejére készültek el. Ekkor a 3293 J4 rendszámon regisztrálták.
1927. március 18-án The Autocar magazin ismét hírt adott a Royale-ról. Le Patron folytatta a fejlesztést és módosításokat hajtott végre, például kicserélte a kormánykereket. Ez év júniusában a dobfékek méretét növelte meg, az alufelni peremén található csavarozást 32-ről 16-ra csökkentette.
Ettore Bugatti nem titkoltan királyoknak, de minimum előkelőségeknek szánta ezt a pazar modelljét. 1927 júliusában a Type 41 prototípusával látogatott el a Spanyol Grand Prix-re, melyet San Sebastianban rendeztek meg. A verseny alatt XIII. Alfonso spanyol király kipróbálta az autót, majd azt adták hírül, hogy rendelt is egyet. Az év végére megjelent a márka 1928-as katalógusa, melyben az állt, hogy "Alfonso spanyol király ebben az évben meg fogja kapni autóját." Ebből a feltételezett rendelésből származik a "Royale" név. Ám őfelsége inkább a félig-meddig hazai Hispano-Suizát részesítette előnyben. Másrészt 1931-ben megfosztották trónjától, anélkül, hogy egyetlen T41 autót is birtokolt volna.
1928. július 15-én került sor a Német GP-re, melyet a Nürburgringen tartottak, a versenyre Ettore szintén a Royale-lal érekezett meg.
A Packard tourert 1928 októberében egy Fiacre stílusú coupé követett, melyet a Párizsi Autószalonon mutattak be, mint Coupé Napoléon. Azért, hogy a későbbi Napoléontól megkülönböztessék, erre az autóra ma mint Fiacre Coupé hivatkoznak. 1929 februárjában egy négy ajtós berline karosszériát helyeztek az alvázra, melyet később megkapott a T46 Petit Royale prototípusa.
 |
| 1927 Bugatti T41 Royale Prototype Tourer #41100, a volánnál Jean Bugatti, hátul L'Ébe, Lidia, és a kis Roland Bugatti |
 |
| 1927 Bugatti T41 Royale Prototype Fiacre Coupé #4110, második karosszériáját 1928-ban kapta |
 |
| 1927 Bugatti T41 Royale Prototype Berline #41100, harmadik karosszériájával |
1929 júniusában kapta negyedik és egyben utolsó karosszériáját a T41 Royele prototípus. Ekkor egy elegáns, két ajtós Weymann Coupé került rá. Rögtön be is nevezték Párizsban a L’Auto magazin által rendezett Concours d’Elegance-ra, amit a Parc des Princes-ben tartottak 1929. június 7-én. A kocsi fekete-sárga színkombinációban jelent meg, megnyerve a Grand Prix d’Honneur-t. Bugatti mindent elkövetett, hogy népszerűsítse új modelljét. Amolyan felvezető autóként részt vett 1929. június 30-án a Francia Grand Prix-n, melyet LeMans-ban tartottak. Immár pirosra fényezve, az ajtókat pedig már három zsanérral látták el. 1930-ban ismét indult az előbb említett Concours-on, ahonnét újra elhozta a legmagasabb elismerést.
 |
| 1927 Bugatti T41 Royale Prototype Weymann Coupé #41100, negyedik karosszériáját 1929-ben kapta, a volánnál L'Ebé Bugatti, Dorlisheim, Chateau Saint-Jean |
 |
| 1929 LeMans, Sircuit de la Sarthe, AFC Francia Grand Prix |
 |
| 1930 Párizs, Parc des Princes Concours d'Elegance, Grand Prix d'Honneur nyertese |
Bugatti úr nagyságához mérten nehéz természetű, arrogáns volt, a fent említett Weymann Coupé-t megvette volna Marokkó királya. De az üzlet mégsem jött létre, mivel a király nem fogyasztott disznóhúst, muszlim létére. Így ez alkalommal sem került koronás főhöz a Royale, és 1932-ig egyet sem sikerült neki eladnia. Ebben közrejátszott az alváz igen borsos, 30.000 $-os ára, majd a nagy gazdasági világválság. Összehasonlításképpen az Isotta-Fraschini a Tipo 8 modell gördülőképes alvázát a ’20-as évek elején 8.500 $-ért kínálta. 1929-ben az amerikai Duesenberg J modellért szintén 8.500 $-t kértek karosszéria nélkül.
Végül a Weymann Coupé LePatron személyes használatú autójává
vált. Ekkor már valószínűleg feketére fényezték. 1931.március 27-én ezzel az autóval a volánnál Bugatti elaludt a Párizs és Elzász
közötti úton és balesetet szenvedett. Az autóban ült a szerelő Bande is, aki később a lábánál eltört elefánt hűtőszobrocskát helyreállította. A kocsi súlyosan megsérült, nem
javították meg, megmaradt részeinek jó időre nyoma veszett.
41100-as alváz
számon az 1931-es baleset után egy új, rövidebb alvázra (de a régi alváz
számmal és rendszámmal) egy Coupé de Ville felépítményt készítettek, mely úgy
vonult be a történelembe, mint Coupé Napoléon. Visszatérünk rá.
 |
| 1931. március 27. Párizs és Elzász közötti baleset |
41150
Berline de Voyage
A „sorozatgyártású” Bugatti Royale-on néhány változtatást
hajtottak végre, talán a fogyasztás mérséklése céljából. Bár kétlem, hogy ez
különösebben érdekelte volna Bugatti urat. A 8 henger maradt, elöl, hosszában
beépítve, melynek furata 125, lökete 130 mm volt (később ezt a löketet használták a T46 Petit Royale esetében is). A T41 Royale motorjának lökettérfogata azonban így is csökkent 12.763 cm3-re
(1.595 cm3 hengerenként!). De még így is túlszárnyalt mindenkit, a
Hispano-Suiza J12 kezdetben 9.4, majd opcionálisan 11.3 literes V12-est
gyártott a ’30-as évektől. A Royale motor gigászi volt, 14 liter olajat, 48
liter hűtővizet igényelt, a fogyasztása kb. 40 l/100 km volt. A tank 190
literes volt. A maximális teljesítmény kissé csökkent, kb. 250-275 LE-re,
melyet 3.000 fordulat/percnél adott le. A forgatónyomaték azonban így is bőséges
volt. A 3+1 fokozatú váltó is maradt. Az alváz tengelytávját is csökkentették
432 cm-re, a kisebb motor kevesebb helyet foglalt.
A „sorozatgyártású” Royale első példánya a Berline de Voyage 1931 februárjára készült el, amolyan második prototípusként fiacre stílusú kocsiszekrénnyel, mely a Carrosserie Bugatti műhelyében épült. Az autó eladatlan maradt 1950 nyaráig, és a család tulajdonában állt Ermenonville-ben a Kellner Coupé-val és a Coupé Napoléonnal együtt. Ekkor Bugatti lánya, L’Ebé kiárusította az amerikai Briggs Cunnungham-nek, aki egy volt LeMans versenyző volt. A kocsi az USA-ba került, de Cunningham hamar túladott rajta. Még pár amerikai tulaj következett, míg 1964-től a Harrah Collection, majd a 1991-ben a Blackhawk Collection része lett. Később ez utóbbi eladta a Bugattit Dél-Koreába, a híresztelések szerint utolsó tulajdonosa a Samsung csoport. A nyílvánosság előtt a Royale nem jelent meg, mert a cég koreai elnökének adózási problémái akadtak.
A „sorozatgyártású” Royale első példánya a Berline de Voyage 1931 februárjára készült el, amolyan második prototípusként fiacre stílusú kocsiszekrénnyel, mely a Carrosserie Bugatti műhelyében épült. Az autó eladatlan maradt 1950 nyaráig, és a család tulajdonában állt Ermenonville-ben a Kellner Coupé-val és a Coupé Napoléonnal együtt. Ekkor Bugatti lánya, L’Ebé kiárusította az amerikai Briggs Cunnungham-nek, aki egy volt LeMans versenyző volt. A kocsi az USA-ba került, de Cunningham hamar túladott rajta. Még pár amerikai tulaj következett, míg 1964-től a Harrah Collection, majd a 1991-ben a Blackhawk Collection része lett. Később ez utóbbi eladta a Bugattit Dél-Koreába, a híresztelések szerint utolsó tulajdonosa a Samsung csoport. A nyílvánosság előtt a Royale nem jelent meg, mert a cég koreai elnökének adózási problémái akadtak.
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Berline de Voyage Cabriolet #41150, 1990 Louis Vuitton Concours d'Elegance |
Ettore Bugatti 1931. augusztus 6-án, az utolsó pillanatban rendelte meg az elegáns, kétajtós coupé-t a párizsi Jacques Paul Kellner
műhelyétől. Az elkészült autót 1931 októberében mutatták be elefánt hűtődísz szobor nélkül a Párizsi Autószalonon,
melyet hagyományosan Grand Palais-ban tartottak.
Sajnos a kiállítás nem hozta meg a várt eredményt. Bugatti ezért a következő évben Londonban az Olympia Autószalonon mutatta be a Royale-t, de ekkor sem kelt el. 1934. május 19-én a 7502 NV2 rendszámon vették nyilvántartásba.
Végül ez a kocsi is a család tulajdonában maradt egészen 1950-ig. Ezt is Cunningham vette meg, mint a Berline de Voyage-t. A két autóért darabonként 570 $-t fizetett, plusz egy pár General Electric hűtőgépet adott mellé, ami akkor Franciaországban nem volt kapható. A Kellner Coupé az Államokba került és Cunningham birtokában maradt 1986-ig. 1987-ben a Christies aukciós ház 9.75 millió $-ért árverezte el. 1990-ben szintén aukción adták el, 15.7 millió $-ért a japán Meitec Corporation részére. 2001-ben a Bonhams 10 millió Fontért adott túl rajta ismeretlen vevőnek. A legújabb információk szerint az autó Spanyolországban van 2006 óta a Torrota magángyűjteményben. Ennek tulajdonosa Miguel Gonzales, aki az #57473 Bugatti T57 Atlantic Coupé-t is kollekciójában tudhatja. Napjainkban a Kellner Coupé a legeredetibb állapotú és a legkevesebb futásteljesítményű Royale példány.
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Kellner Coupé #41141, 1931 ősz Párizsi Autószalon, Grand Palais |
Sajnos a kiállítás nem hozta meg a várt eredményt. Bugatti ezért a következő évben Londonban az Olympia Autószalonon mutatta be a Royale-t, de ekkor sem kelt el. 1934. május 19-én a 7502 NV2 rendszámon vették nyilvántartásba.
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Kellner Coupé #41141, 1932 London, Olympia Motor Show |
 |
| 1932 London, a Royale majd 13 literes motorja |
Végül ez a kocsi is a család tulajdonában maradt egészen 1950-ig. Ezt is Cunningham vette meg, mint a Berline de Voyage-t. A két autóért darabonként 570 $-t fizetett, plusz egy pár General Electric hűtőgépet adott mellé, ami akkor Franciaországban nem volt kapható. A Kellner Coupé az Államokba került és Cunningham birtokában maradt 1986-ig. 1987-ben a Christies aukciós ház 9.75 millió $-ért árverezte el. 1990-ben szintén aukción adták el, 15.7 millió $-ért a japán Meitec Corporation részére. 2001-ben a Bonhams 10 millió Fontért adott túl rajta ismeretlen vevőnek. A legújabb információk szerint az autó Spanyolországban van 2006 óta a Torrota magángyűjteményben. Ennek tulajdonosa Miguel Gonzales, aki az #57473 Bugatti T57 Atlantic Coupé-t is kollekciójában tudhatja. Napjainkban a Kellner Coupé a legeredetibb állapotú és a legkevesebb futásteljesítményű Royale példány.
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Kellner Coupé #41141, 2012. szeptember 7-9. Windsor Concours d'Elegance |
41111 Esders Roadster/ Binder Coupé de Ville
Ez volt az első Royale, mely 1932. április 4-én vevőre talált.
A megrendelő Armand Esders textilmágnás volt, aki mellesleg a vitorlázást is
kedvelte. Esders úr fontos mecénása volt az Ile de France-i vitorlás klubnak, valamint Deauville-ben a repülést támogatta.
A hatalmas karosszéria két ajtós, két üléses roadster, hátul kihajtható anyósüléssel, melynek egybefüggő sárhányói a jachtok keltette hullámokat igyekeztek imitálni. A harmonikus autó vonalvezetése Jean Bugatti keze nyomát dicséri, melyet szintén a Carrosserie Bugatti alkotott fém testbe. A Bugatti T55 sportkocsin hasonló lendületes sárhányók voltak. Esders úr nem szeretett sötétben vezetni, ezért a Royale-on nem voltak fényszórók. Az elefánt hűtődísz szobrot csak 1932 augusztusában kapta meg, ez alkalomból fényképezték le az autót Jean Bugattival. A hátsó pótkerék eleinte függőleges volt, később döntöttebb szögben állt és burkolatot kapott.
A hatalmas karosszéria két ajtós, két üléses roadster, hátul kihajtható anyósüléssel, melynek egybefüggő sárhányói a jachtok keltette hullámokat igyekeztek imitálni. A harmonikus autó vonalvezetése Jean Bugatti keze nyomát dicséri, melyet szintén a Carrosserie Bugatti alkotott fém testbe. A Bugatti T55 sportkocsin hasonló lendületes sárhányók voltak. Esders úr nem szeretett sötétben vezetni, ezért a Royale-on nem voltak fényszórók. Az elefánt hűtődísz szobrot csak 1932 augusztusában kapta meg, ez alkalomból fényképezték le az autót Jean Bugattival. A hátsó pótkerék eleinte függőleges volt, később döntöttebb szögben állt és burkolatot kapott.
 |
| 1932 Bugatti T41 Royale Roadster #41111, Armand Esders textilmágnás autója |
 |
| 1932 Bugatti T41 Royale Roadster #41111, Jean Bugatti az autó tervezője a Bugatti villa kertjében |
 |
| Ritka kép, csukott tetővel |
Esders végül megvált autójától 1938-39 körül. Ekkortájt bukkant fel II. Károly román király, aki érdeklődött az autó iránt. Tény, hogy Henry Binder párizsi műhelyében átkarosszálták Coupé de Ville-nek, melyet a Napoléon Coupé ihletett és vastag golyóálló üveggel látták el, talán páncélozták is. Egyes források úgy tartják, hogy mindez a román király kérésére történt, és hogy az autó 1939 márciusára lett kész. Mindenesetre a II. világháború miatt nem szállították le az autót Romániába. Akárhogy is történt, végül Raymond Patenotre francia politikus vásárolta meg, aki az USA francia nagykövetének fia volt és ebben az időben Franciaországban élt. A nácik 1940 nyarán lerohanták az országot és a Royale-t az ellenállók Párizs csatornahálózatában rejtették el. A békeidő eljöttével kis ideig Angliában volt, majd 1954-től az USA-ba került.
Az '50-es évek végén Dudley C. Wilson az eredeti elefánt hűtődísz figurát egy barátjának ajándékozta azzal a feltétellel, hogy jó minőségű ezüst-bronz csere darabot ad helyette. Egy new yorki öntöde, a Don Claremont vállalta a munkát. Az eredetit, még az Esders Roadsterről származót az ajándékozott fia 2012. december 12-én adta el egy aukción a texasi Harperben 93.150 $-ért.
1964-ben vette meg a Royale-t Bill Harrah, aki limitált szériás, vagy egyetlen példányban épült autók gyűjtésére specializálta magát. Épp ezért a Royale megszerzése kiemelten fontos volt számára. 45.000 $-t fizetett érte, ami szinte megegyezik az autó újkori árával. Ekkoriban kapta a ma is ismert szürke oldalú fényezést. Harrah halálát követően 1986-ban cserélt ismét gazdát, William Lyon-hoz került. Ő 1999-ben vált meg tőle 20 millió $-ért, a vevő a Volkswagen AG lett, mely ekkor már a Bugatti márka tulajdonosa volt. Azóta a világ különböző pontjain használják reprezentatív célokra.
 |
| 1932 Bugatti T41 Royale Binder Coupé de Ville #41111, 1948 Brighton sebességi verseny. Itt még eredeti színében és Henry Binder karosszériaépítő logójával a két ajtó között. |
 |
| A '60-as évektől lett a ma is ismert szürke oldalbetét, 2009 Pebble Beach Concours d'Elegance |
 |
| Golyóálló üvegek |
Ez volt a második Royale mely az Esders roadster után vevőre
talált. A Nürnbergben élő Dr. Joseph Fuchs rendelte meg, aki a müncheni Ludwig Weinberger
műhelyében építtetett rá csodás, elegáns két ajtós cabriolet karosszériát. Az
elkészült autót feketére fényezték, sárga díszcsíkkal az övvonal mentén, de szintén elefánt hűtődísz szobor nélkül. Ez opcióként volt elérhető, de úgy tűnik Fuchs doktort nem érdekelte. Hátulra bőrrel bevont, fényes szegecsekkel kivert utazóládát erősítettek fel,
majd egy pótkerék zárta az autó fenekét. A kocsit 1932 május 26-án szállították
le. Dr. Fuchs irdatlan összeget, 43.000 $-t fizetett a teljes autóért karosszériával együtt, ami több mint két
amerikai Duesenberg SJ árának felelt meg.
 |
| 1932 Bugatti T41 Royale Weinberger Cabriolet #41121, 1932 május a kép Ludwig Weinberger müncheni háza előtt készült |
Fuchs zsidó származású volt, a náci Németországból előbb Sanghajba, majd 1937-ben az USA-ba költözött. Itt New Yokrban élt, de a hideg északi telek miatt a motor szétfagyott és megrepedt a blokk. Előbb a kertjében tárolta ponyva alatt, majd 1941-43 körül a roncstelepre került. Innen a Charles Chayne, a General Motors későbbi alelnöke mentette meg mindössze 400 $-ért. Igaz utána a helyreállítás kb. 10 ezer $-ba fájt. Az eredeti egy karburátor helyett négyet, valamint új szívócsonkot kapott. Emellett még számos apróbb változtatás történt. Legfeltűnőbb a karosszéria fényezése, mely fehér lett, zöld bőrülésekkel. Chayne tíz év használatot követően adományozta a Royale-t a Henry Ford Múzeumnak, ahol ma is található.
 |
| A '40-es évek közepén egy New York közelében lévő roncstelepen |
 |
| 1959 óta a Henry Ford Múzeum tulajdona |
Miután a prototípus 1931 tavaszán összetört, alvázszámát, rendszámát (3293 J4) felhasználva a rövidebb alvázon, kisebb motorral 1932 decemberében megszületett a már említett Coupé Napoléon. Az autót illetik még Coupé du Patron, a főnök autója névvel is. A karosszériát Ettore tehetséges fia, Jean Bugatti tervezte és a Carrosserie Bugatti építette meg. A prototípus eredeti, helyreállított elefánt hűtődísz szobra átkerült a Coupé Napoléon-ra.
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Napoleon Coupé de Ville #41100, 1935. május, Párizs, Montaigne Avenue 46. Bugatti bemutatóterem előtt. |
 |
| 1931 Bugatti T41 Royale Napoleon Coupé de Ville #41100, 1938. június 24. Párizs, Challiot Concours d'Elegance, itt már a szélvédő nem volt lehajtható. Stella Mudge az autó mellett, aki Kapurthala maharadzsájának a felesége |
A hosszú motorháztetőt csak a filigrán szélvédő törte meg, mely kezdetben lehajtható volt, majd az utaskabin. Ott helyet foglalva valóban Napoleon korában érezhette magát az ember. Súlyos kék bársony kárpitozás, a sofőrtől elzárt utasfülkén túl. A tetőn világítóablak tette napfényessé az utazást. A baleset után ez lett Bugatti úr személyes használatú autója, mely egészen 1963-ig a család birtokában maradt. Ekkor Fritz Schlumpf svájci textilmágnás vásárolta meg, aki restauráltatta a belső teret. Schlumpf nagyon kedvelte az elefánt hűtődísz figurát, melyet az íróasztalán tartott. Az autóra csak nagy ritkán helyezték fel. Így folytatta azt a hagyományt, hogy a kabala csak akkor volt a hűtőn, ha tulajdonosa az autóban utazott.
A Schlumpf birodalom a '70-es évek végén összedőlt, vagyonukat lefoglalták. A felszámoláskor az elefánt hűtődísz szobor Schlumpf feleségéhez, Arlette-hez került. 2009 nyarán ezt egy aukción adták el 301.070 EUR-ért. A Schlumpf testvérek egykori gyűjteményéből alapult meg a Nemzeti Automobil Múzeum Mulhouse-ban. A Coupé Napoléon ma is ott található.
 |
| 2007 Goodwood Festival of Speed, a hatból négy Royale volt jelen, háttérben a Weinberger Cabriolet és a Kellner Coupé, fentről nagyon jól látszik a Napoléon tetőablaka. |
 |
| Elefántcsontból készült kapcsolók |
 |
| Napoléon korabeli hangulat |
 |
| Mulhouse, National Musée de l'Automobile |
41131 Park Ward Limousine
Ez volt a harmadik, egyben utolsó Royale melyet eladtak. Az angol Cuthbert W. Foster kapitány rendelte meg. Fosternek az USA keleti partján Bostonban, amerikai anyja révén nagy áruháza volt, a Jordan Marsh.
A Royale karosszériáját Foster egy korábbi, 1921-es Daimler
autója ihlette. A sofőrös limousine kocsiszekrényt az angol Park Ward cég
építette 1933-ban. A karosszéria június 30. lett kész, majd augusztus elején Jean Bugatti utazott ki Londonba, hogy az autó hűtőjére felhelyezze az elefánt szobrot és ünnepélyesen beindítsa a motort. Eleinte azonban a tulajdonos a Rolls-Royce Spirit of Ecstasy hűtősapka szobrát részesítette előnyben. Az angliai évek alatt keresőlámpával is felszerelték és a pótkerék elegáns, krómozott burkolatot kapott.
Foster kapitány 1946-ban adta el a #41131 Park Ward autót a brit Bugatti kereskedő Jack Lemon Burton-nek. Burton kb. 700 angol Fontot fizetett érte, de kénytelen volt a hatalmas gumiabroncsokat lecserélni tüzérségi abroncsokra, mely művelet szükségessé tette a sárvédők eltávolítását. 1956 nyarán Burton megvált a Bugattitól. Az új tulajdonos az amerikai Bugatti gyűjtő John Shakespeare lett. Shakespeare 10.000 $-t fizetett a ritkaságért (3.500 angol Font), ami hatalmas összeg volt, bár nem közelítette meg az eredeti 35.000 $-os árat. Shakespeare előszeretettel használta a Royale-t hosszú utakon, minden gond nélkül. Megromlott pénzügyi helyzete miatt azonban arra kényszerült, hogy megváljon teljes gyűjteményétől, így a Royale-tól is. Fritz Schlumpf személyében pedig vevőre talált, 1963-ban kötettett meg az üzlet. A kocsi visszakerült Európába, miután leszállították, Schlumpf felújíttatta a kárpitozást. A hűtődísz szobor '63-ig az autón maradt, majd a Napoléonéhoz hasonlóan ez is csak alkalmakkor viselte. A csődeljáráskor ez is Arlette-hez került, mely végül 2015-ben a Christie's aukciós cég által 190.000 EUR-ért kelt el.
A Schlumpf testvérek gyűjteményéből lett Mulhouse-ban a Musée National de l'Automobile, ahol a Park Ward Limousine ma is található.
Bugatti Autorail
1927 és 1933 között hét Royale épült, ebből a prototípus megsemmisült, a hat autóból csak hármat tudtak értékesíteni. Mivel Ettore Bugatti 25 alvázat és motort rendelt meg, a felesleg és az eladatlan Royale autók pénzügyileg megterhelték a Bugatti gyárat. Talán a gazdasági világválságban megszűnt volna a márka, ha nem jön a Bugatti Autorail projekt. Bugatti megnyerte magának a pályázatot, hogy az állami vasúttárasság megrendelésére motorkocsikat építsen. Erre külön céget alapított Wagon Rapide néven, mely a vasúti motorkocsikat tervezte, gyártotta. Eleinte négy Royale motort építettek be egy motorkocsiba, melyek teljesítményét 200 LE-re fojtották le, majd a gazdaságosság érdekében csak kettőt. Az Autorail motorkocsik egészen 1958-ig voltak szolgálatban. Az első ilyen szerelvény 1933 májusában állt forgalomba a Párizs-Deauville szakaszon. Összesen 88 db motorkocsi épült, különböző kivitelben, melynek bevétele konszolidálta Bugatti financiális helyzetét.
Bugatti Royale replikák
41100 rekreáció
A 41100 prototípus 1931-es balesetét követően megmaradt részeit elveszettnek hitték. Ez így volt egészen 2011-ig. A megmaradt alkatrészek nyomára Donald Kok vállalkozó bukkant rá az USA-ban. Felmerül a kérdés hogyan és mikor került oda...? A felfedezett alváz és egyéb alkatrészek segítségével Hollandiában rekonstruálták a Royale Prototype Tourer-t. A kivitelezést a Slopsma Motor Revision és a tulajdonos egyetértésében végezték el. A munkálatok 2010-ben kezdődtek el és 2011-re fejeződtek be. Az elkészült autó bemutatása Caroline Bugatti közreműködésével Mulhouse-ban a Bugatti gyár udvarán volt 2011 őszén. Eric van Lammeren tulajdonos a prototípus Weymann Coupé-t és az Esders Roadster-t is megépíttette. Ez utóbbiból így már kettő is van, mely 2016-ra készült el.
Napoléon Coupé de Ville
Ma már a Napoléon Coupé-ból is kettő replika létezik, plusz még az eredeti. 1988-ban a Rébus c. francia film forgatására alkották meg, melyet Massimo Guglielmi rendezett. A filmes kocsi alapja egy Cadillac nyújtott tengelytávú limousine alváza, Chevy V8-as motorjával. A karosszéria műanyagból készült, a kocsi 3 hónap alatt épült meg 800.000 Frankért. Napjainkban a német Sinsheim Auto & Technic Museum-ban látható.
Angliában Asthon Keynes és csapata a Vintage Restorations céggel építettett egy Napoléon Coupé de Ville replika autót. A megbízást Tom Wheatcroft adta, aki a legendás Donington Park versenypálya tulajdonosa volt. A replika megépítése 4 millió Fontba került, ami még így is töredéke annak, amennyit az eredeti ér. A replika annyira hű másolata az eredetinek, hogy amikor a #41141 Kellner Coupé motorjához csere dugattyúra volt szükség a japán tulajdonos konglomerátumnak, akkor az AKVR-t kérték fel a csere dugattyú biztosítására. Az autót 2008-ban a dán Joachim herceg esküvőjén használták.
 |
| Kezdetben a Rolls-Royce Spirit of Ecstasy hűtőszobrocskáját viselte. Az angliai évek alatt kereső lámpával is felszerelték. |
Foster kapitány 1946-ban adta el a #41131 Park Ward autót a brit Bugatti kereskedő Jack Lemon Burton-nek. Burton kb. 700 angol Fontot fizetett érte, de kénytelen volt a hatalmas gumiabroncsokat lecserélni tüzérségi abroncsokra, mely művelet szükségessé tette a sárvédők eltávolítását. 1956 nyarán Burton megvált a Bugattitól. Az új tulajdonos az amerikai Bugatti gyűjtő John Shakespeare lett. Shakespeare 10.000 $-t fizetett a ritkaságért (3.500 angol Font), ami hatalmas összeg volt, bár nem közelítette meg az eredeti 35.000 $-os árat. Shakespeare előszeretettel használta a Royale-t hosszú utakon, minden gond nélkül. Megromlott pénzügyi helyzete miatt azonban arra kényszerült, hogy megváljon teljes gyűjteményétől, így a Royale-tól is. Fritz Schlumpf személyében pedig vevőre talált, 1963-ban kötettett meg az üzlet. A kocsi visszakerült Európába, miután leszállították, Schlumpf felújíttatta a kárpitozást. A hűtődísz szobor '63-ig az autón maradt, majd a Napoléonéhoz hasonlóan ez is csak alkalmakkor viselte. A csődeljáráskor ez is Arlette-hez került, mely végül 2015-ben a Christie's aukciós cég által 190.000 EUR-ért kelt el.
A Schlumpf testvérek gyűjteményéből lett Mulhouse-ban a Musée National de l'Automobile, ahol a Park Ward Limousine ma is található.
 |
| 1933 Bugatti T41 Royale Park Ward Limousine #41131, Mulhouse, Musée National de l'Automobile |
Bugatti Autorail
1927 és 1933 között hét Royale épült, ebből a prototípus megsemmisült, a hat autóból csak hármat tudtak értékesíteni. Mivel Ettore Bugatti 25 alvázat és motort rendelt meg, a felesleg és az eladatlan Royale autók pénzügyileg megterhelték a Bugatti gyárat. Talán a gazdasági világválságban megszűnt volna a márka, ha nem jön a Bugatti Autorail projekt. Bugatti megnyerte magának a pályázatot, hogy az állami vasúttárasság megrendelésére motorkocsikat építsen. Erre külön céget alapított Wagon Rapide néven, mely a vasúti motorkocsikat tervezte, gyártotta. Eleinte négy Royale motort építettek be egy motorkocsiba, melyek teljesítményét 200 LE-re fojtották le, majd a gazdaságosság érdekében csak kettőt. Az Autorail motorkocsik egészen 1958-ig voltak szolgálatban. Az első ilyen szerelvény 1933 májusában állt forgalomba a Párizs-Deauville szakaszon. Összesen 88 db motorkocsi épült, különböző kivitelben, melynek bevétele konszolidálta Bugatti financiális helyzetét.
 |
| 1933 Bugatti Autorail ''Présidentiel'', az ÉTAT vasúttársaság szolgálatában, 1933. július 30. Albert Lebrun francia elnök a párizsi Saint-Lazare állomásról utazik Cherbourg-ba. |
Bugatti Royale replikák
41100 rekreáció
A 41100 prototípus 1931-es balesetét követően megmaradt részeit elveszettnek hitték. Ez így volt egészen 2011-ig. A megmaradt alkatrészek nyomára Donald Kok vállalkozó bukkant rá az USA-ban. Felmerül a kérdés hogyan és mikor került oda...? A felfedezett alváz és egyéb alkatrészek segítségével Hollandiában rekonstruálták a Royale Prototype Tourer-t. A kivitelezést a Slopsma Motor Revision és a tulajdonos egyetértésében végezték el. A munkálatok 2010-ben kezdődtek el és 2011-re fejeződtek be. Az elkészült autó bemutatása Caroline Bugatti közreműködésével Mulhouse-ban a Bugatti gyár udvarán volt 2011 őszén. Eric van Lammeren tulajdonos a prototípus Weymann Coupé-t és az Esders Roadster-t is megépíttette. Ez utóbbiból így már kettő is van, mely 2016-ra készült el.
 |
| 1927 Bugatti T41 Royale Prototype rekonstrukciós Tourer, 2017 Mondorf Classic Days & Concours d'Elegance. Háttérben a holland tulaj által megépíttetett Esders replika és félkész állapotban a prototípus alvázára épült Weymann Coupé |
Napoléon Coupé de Ville
Ma már a Napoléon Coupé-ból is kettő replika létezik, plusz még az eredeti. 1988-ban a Rébus c. francia film forgatására alkották meg, melyet Massimo Guglielmi rendezett. A filmes kocsi alapja egy Cadillac nyújtott tengelytávú limousine alváza, Chevy V8-as motorjával. A karosszéria műanyagból készült, a kocsi 3 hónap alatt épült meg 800.000 Frankért. Napjainkban a német Sinsheim Auto & Technic Museum-ban látható.
 |
| Replika I, Sinsheim Auto & Technik Museum |
Angliában Asthon Keynes és csapata a Vintage Restorations céggel építettett egy Napoléon Coupé de Ville replika autót. A megbízást Tom Wheatcroft adta, aki a legendás Donington Park versenypálya tulajdonosa volt. A replika megépítése 4 millió Fontba került, ami még így is töredéke annak, amennyit az eredeti ér. A replika annyira hű másolata az eredetinek, hogy amikor a #41141 Kellner Coupé motorjához csere dugattyúra volt szükség a japán tulajdonos konglomerátumnak, akkor az AKVR-t kérték fel a csere dugattyú biztosítására. Az autót 2008-ban a dán Joachim herceg esküvőjén használták.
 |
| Replika II, ezen van visszapillantó tükör, 2008. május 24. Dánia, Mogeltonder, Joachim herceg és Marie Cavallier esküvője |
A Schlumpf testvérek nagyon kedvelték az eredeti Esders féle roadster karosszériát. A replika autó története 1964-ig nyúlik vissza, amikor a gazdag Schlumpf testvérek, Bugatti rajongók megpróbálták meggyőzni az amerikai Bill Harrah-t, hogy adja el számukra a Royale-t. Harrah épp abban az évben vette meg a Binder Coupé de Ville-t. Majd a Berline de Voyage is a Harrah Collection része lett. A Schlumpf testvérek persze a Binder Coupé de Ville-t akarták megszerezni, hiszen az az autó volt eredetileg az Esders roadster. Harrah azonban szárazon visszautasította őket. Mivel az üzlet meghiúsult, ezért úgy határoztak, hogy megépítik annak pontos, hű másolatát. A Schlumpf testvérek eredeti motort szereztek be a Bugatti Autorail-ből.
 |
| Az Esders replika félkész állapotban |
A munkálatok 1977-ben kezdődtek el, de a Schlumpf testvérek vagyonának elkobzása miatt a munkálatok megszakadtak. Ám a francia állam tekintettel az eredeti autó történelmi jelentőségére úgy döntött, hogy befejezteti a munkát. Ezért tartott olyan sokáig, ami csak 1990-ben lett kész. A replika eredeti Bugatti alkatrészeket felhasználva épült meg. Hagyományos, kézműves módszerekkel készült, fa vázra kalapálták fel a lemezeket. Az elkészült autó összehasonlítva a korabeli fényképekkel megszólalásig egyezik az eredetivel. Ugyanúgy zöldre fényezték, zöld dekor csíkkal az övvonal mentén. Ma is a Musée National de l'Automobile-ban található Mulhouse-ban.
 |
| Esders replika, Mulhouse, Musée National de l'Automobile |
 |
| 1985 Pebble Beach Concours d'Elegance, ritka pillanat amikor a hat Royale együtt látható |
Az alábbi két linkre kattintva egy-egy videó látható, mely egy ritka alkalmat örökített meg. 2008 nyarán a Párizs melletti Saint-Clud Concours d'Elegance-ra a Bugatti T41 Royale Napoléon Coupé de Ville-t felvezető kíséret mellett lábon vitték át Párizsból. A sofőr mellett LePatron második házasságából származó unokája, Carolin Bugatti ült.
Bugatti T41 Royale napoléon Coupé de Ville, 2008 Saint-Cliud Concours d'Elegance I.
Bugatti T41 Royle Napoléon Coupé de Ville, 2008 Saint-Cloud Concours d'Elegance II.
Forrás, képek: bugattipage.com, bugattirevue.com, supercars.net, ultimatecarpage.com, wikipedia
Megjegyzések
Megjegyzés küldése