A Bugatti ékköve, a T57 sorozat I - Atlantic Coupé

A Bugatti éköve, a T57 sorozat I - Atlantic Coupé

A Bugatti életműben a T35 Grand Prix autó, mely sorra nyerte a versenyeket, a T41 Royale luxusa mellett kiemelkedő még a T57 sorozat. Mindössze 710 db épült belőle, mindegyike különleges darab, azonban ezeket is felülmúlja az Atlantic Coupé, melyből csupán négy készült és csak három maradt fenn.

A Bugatti egyik ékköve és legsikeresebb modellje a T57 sorozat volt, mely Jean Bugatti szép érzékét, dizájnját dícséri. A Bugatti T57 sorozat előzményei visszakanyarodnak a T41 Royale-hoz. A Bugatti T41 Royale-ból nagyvonalúan Ettore Bugatti 25 darabot szeretett volna eladni. Azonban a nagy gazdasági világválság éveiben egy szuperlativuszokat döntögető, méreg drága autóra nem volt kereslet. Mindössze hat épült, ebből csak három talált vevőre 1933-ig. 

A Bugatti T41 Royale-ról az alábbi linkre kattintva olvashatsz többet:

A királyi autó - A Bugatti T41 Royale története 1927-1933

A maradék legyártott Bugatti T41 Royale motorokat a francia kormány által kihirdetett motoros vasúti kocsikba, az Autorail-be építették be. Az Autorail projekt pénzügyileg stabilizálta a gyenge lábakon álló céget, melyet a Royale típus váltott ki. Ez lehetővé tette új modell kifejlesztését. Ettore Bugatti 1932/33-ban el volt foglalva az Autorail körüli teendőkkel, ezért az új autó tervezésével tehetséges fiát, Jean Bugattit bízta meg. Jean ekkor csak 23 éves volt. A munkálatokban még két tapasztaltabb mérnök volt a segítségére, Pichetto és Domboy. A T57 egy túraautónak épült, melyre kisebb sorozatban készültek gyári felépítmények, mint a Stelvio, négy üléses cabriolet, a Galibier, négy ajtós szedán, az Aravis, két üléses cabriolet, és a Ventoux, mely kétajtós, négyüléses coupé volt. A T57 család egyik legszebb tagja az Atlantic mellett az Atalante volt, mely formaterv szintén Jean keze nyomán született meg. A kocsiszekrényeket a Carrosserie Bugatti építette meg.

A Bugatti T57 és későbbi változatai is egy teljesen új autót képviseltek, melyet Jean Bugatti tervezett. Az autó lelke a soros 8 hengeres dupla vezérműtengelyes 3.257 cm³-es motor volt. Ennek alapja a T49 motorja volt, melyet erőteljesen módosított Jean Bugatti. 1934 és 1939 között csak 710 db épült belőle, két fő változatban: T57 és T57 S/SC.

T57 változatok

Az eredeti T57 túraautónak készült, melynek teljesítménye 135 LE volt, és 150 km/h sebességre volt képes. Tengelytávja 3.302 mm volt.

A T57 T már több teljesítményt adott le, mely elérte a 185 km/h sebességet.

A T57 C (a „C” betű a Compressor, szót jelöli) ebből a versenyváltozatból mindössze 96 db épült. A motort két Roots kompresszorral látták el, a teljesítmény 160 LE-re emelkedett.

A T57 C Tank ez a második tank a T57 C-n alapult, mely megnyerte az 1939-es LeMans 24 órás versenyt. Az első Bugatti tank a T23 autó volt. Nem sokkal a győzelem után Jean Bugatti a győztes autót elvitte egy közúti tesztre a Mulhouse-Strasbourg útra. Amikor Jean egy részeg biciklist próbált kikerülni a lezárt úton karambolozott az autóval és meghalt. 30 éves volt, halála és a pár hónap múlva kitörő II. világháború beárnyékolta a Bugatti márka további sorsát. Ettore Bugatti 1947-ben hunyt el.

A T57 S/SC variánsok voltak a sorozat leginkább vágyott darabjai. A „S” betű a francia „Surbaissé” (alacsony, süllyesztett) szóra utal, mely alacsonyabb súlypontú alvázat jelentett. A T57 S változatot, ha kompresszorral is ellátták, abból keletkezett a T57 SC. A kompresszort a vásárlói igények kielégítésére szerelték be a T57 S modellekbe, a plusz lóerők miatt. Ezek a kocsik külsőre a hűtőmaszkjukról voltak könnyen felismerhetőek. A szokásos Bugatti patkó alak helyett fordított könnycseppet mintázott, középen V alakban megtörve. A motorháztető mindkét oldalon hálós szellőzőnyílásokkal volt tele.

Az autó alvázának lesüllyesztése fontos volt. Így a hátsó tengely áthaladt az alváz hátsó részén, nem pedig alatta. Továbbá száraz olajkenő rendszer felszerelésére volt szükség a motorhoz az új, alacsonyabb motorháztető alatt. A T57 S közel független kerékfelfüggesztésű volt elől, bár Ettore Bugatti nem elvetette ezt a gondolatot.

Csak 43 db T57 S épült, és eredetileg csak kettő T57 SC gördült ki Mulhouse-ból. A legtöbb tulajdonos igényelte a kompresszor által biztosított plusz erőt. Ezért az eredeti T57 S autók többsége visszatért a gyárba, hogy kompresszorral lássák el. Ezzel a teljesítmény 175-200 LE-re emelkedett, a végsebesség pedig 190 km/h lett. A T57 S/SC modellek tengelytávját 2.979 mm-re csökkentették.

1935 Bugatti T57 S Aérolithe Couupé #57331                                                                              

Motor szám: 226S

Kód neve az „Elektron Coupé” vagy a „Coupé Special” volt bevezetésekor. De az a Bugatti prtotípus nagyon rövid életű volt. 1935 júliusára lett kész, krómozott drótküllős kerekekkel, fehér oldalfalú Dunlop gumiabroncsokkal. Négy hónappal később jelent meg a Párizsi Autószalonon, a Grand Palais-ban „Créme de menthe”, mentakrém színben. Az enteriőr szintén mentakrém és bézs szövet volt. Az autó Jean Bugatti lenyűgöző Superprofilé Coupé-jának a tovább gondolása volt.

1935 Bugatti T57 S Aérolithe Coupé #57331, Párizsi Autószalon Grand Palais

A karosszériát teljes egészében elektron ötvözetből építették, mely nagyon könnyű és tartós anyag volt, ugyan akkor magas hőmérsékletnek kitéve rendkívül tűzveszélyes volt. Emiatt nem lehetett hegeszteni a karosszéria paneleket, ezért a Bugatti mérnökei külsőleg szegecselték össze ezeket, megadva az autó jellegzetességét. A jobb és a bal oldali karosszériaelemeket a középen húzódó szegecselés varratot képezve tartotta össze. Ezt a technikát gyakran alkalmazták a repülőgépiparban. Ám meghökkentő kialakítása miatt (valószínűleg ára sem volt vásárlóbarát) csak négy további példány épült Atlantic néven. Az a néhány ember, aki vezethette a prototípus-koncepció autót nagyon meglepődött teljesítményén és megjelenésén. Ezért hívták „La Aérolithe”-nak a „rapide comme une aérolithe” (gyors, mint egy meteorit) francia mondás után. Később a Bugatti átvette az elnevezést.                

1935 októbere, a Bugatti stand a Párizsi Autószalonon: #57331, a háttérben egy korai T57 Atalante Couupé, mögötte egy T57 Ventoux Coach Coupé

#57331 remek arányok és ízléses díszítés

#57331 jellegzetes áramvonalas hátsó része

#57331 London, Olympia Motor Show

#57331 autó Londonban 1936 tavaszán

Néhány héttel a párizsi autókiállítás után bemutatták a londoni, Olympia Autószalonon is. Az autó 1936 tavaszáig maradt a Londonban, ahol tartós tesztnek vetette alá William Grover-Williams pilóta. Ezt követően viszont a márkatörténészek nyomát vesztették. Évtizedekkel később a Bugatti fő mechanikusa, Robert Aumaitre azt állította, hogy az autó lényegében csak egy stílustanulmány volt, mechanikailag nem volt jelentős. Ezért visszajuttatták Franciaországba, a Bugatti gyárba, ahol darabjaira szedték. 

2008 és 2013 között a kanadai autó restaurálással foglalkozó The Guild of Automotives Restorers, melynek vezetője David Grainger megépítette a pontos replikáját az eredeti Aérolithe Coupé-nak. A munkálatokat 11 fotó, kettő kéknyomat és egy festmény alapján kezdték el, következtették ki az autó méreteit. Az Aérolithe replika alapja a Bugatti T57, #57104 számú alváza volt. A karosszériát teljes egészében elektron ötvözetből építették, ahogy 1935-ben tették. Az #57645 számú alvázra szintén építettek egy Aérolithe Coupé-t. 

Az Aérolithe-ből Atlantic Coupé lesz

Az Atlantic coupé vonalait az Aérolithe-től örökölte. Azonban a karosszériáját sima alumíniumból építették meg, a koncepció autó jellegzetes hátsó varratait megtartották, annak stílusa miatt, mely mára az Atlantic coupé hírnevét adja. A modell nevét Jean Bugatti barátja, a francia pilóta Jean Mermoz tiszteletére kapta, aki pionír aviátor volt. Mermoz volt az első, aki átrepülte a Dél-Atlanti óceánt. 1936 decemberében állítólagos motorhiba miatt a gép ő és a személyzet az óceánba zuhant. Eredetileg az Atlantic Coupé-t Aéro Coupé-nak nevezték, elődje, a T57 S Aérolithe Coupé után. Mindössze négy Atlantic épült, de az első kettő példány még az Aéro Coupé nevet viselte. De miután a tragikus hír eljutott hozzá, Jean Bugatti megváltoztatta a modell nevét Atlantic Coupé-ra. A négy eredeti Atlantic Coupé-ból mára három maradt fenn, ebből kettő kapott „Best of Show” díjat a kaliforniai Pebble Beach concours d’Elegance-on 1990-ben és 2003-ban.  

1936 Bugatti T57 S (+C) Aéro Coupé #57374

Motor szám: 25S

Ez volt az első Atlantic Coupé, azonban eredetileg még Aéro Coupé néven adták el. Ezt a kocsit 1936. március 23-án rendelte meg Lord Victor Rothschild. 1936. augusztus 31-én lett kész, metál szürkéskék fényezéssel, kék bőrbelsővel. Alváz száma #57374, melyet C specifikáció, az az kompresszor nélkül épült meg. Úgy hinni, hogy számos alkotóeleme az Aérolithe Coupé-ból származik. A legjelentősebb a krómozott rács a motorháztető két oldalán. Elkészültekor a gyár udvarán lefotózták, ekkor a 6559 WW20 rendszámot viselte. A Bugatti gyárból a márka londoni ügynökségének képviselője, Edouard Mischall vezette Angliába, ahová szeptember 2-án érkezett meg. A szigetországban még ebben a hónapban a DGJ 758 rendszámon regisztrálták.

1939-ben a lord kérésére az autó vissza került Mulhouse-ba, ahol felszerelték a kompresszort. Rothschild 1941 októberéig tartotta meg a Bugattit, ekkor eladta T. P. Tunnard-Moore-nak. Az író Laugier idézi Lord Rothschild fiát, James Amschel Mayer-t, aki azt állította, hogy apja egy mezőn hagyta a Bugattit, mert annak motorja felrobbant a két évvel korábban beszerelt kompresszor miatt. Ez megmagyarázhatja, hogy amint eladták a kocsit új tulajdonosának úgy jellemezték: bizonyos javításra van szükség. Néhány tulajdonos váltás következett még, majd 1944-45 körül Bob Oliver, egy gazdag amerikai, aki az Amerikai Hadsereg orvosi testületében teljesített szolgálatot Franciaországban. 1946 körül (Laugier 1947-et állít művében) Mr. Oliver az Államokba vitte a Bugatti #57374-es autót.

1936 Bugatti T57 S Aéro Coupé #57374, a kép 1936. augusztus 31-én készült Mulhouse-ban, a Bugatti gyár udvarán. Edouard Michall, a Brixton Road szerelője veszi át az autót, majd szállította le Rothschild bárónak

#57374, a kép 1936. szeptember 2-án készült Mulhouse-ban, a Bugatti gyár udvarán, itt még kompresszor nélkül volt az autó

Bob Oliver 1953-ban elhatározza, hogy az autót felfrissíti a még működő Bugatti gyárban, mely magában foglalta, hogy a motort átépítik a C specifikáció szerint, vagy is beszerelték a kompresszort. Ezek szerint feltételezhető, hogy amikor Tunnard-Moore megvette az autót ez nem volt benne. Mr. Oliver az elkészült kocsit a Carrozzeria Ghia (Laugier szerint a Motto-hoz) vitte, ahol apró karosszéria módosításokat végeztek el. A hátsó ablakokat megnagyobbították, a hátsó kerekek burkolatát kivágták. A küszöbön végig futó polírozott fém díszítés és az enteriőr átalakítása már meg lehetett, amikor Mr. Oliver megszerezte a kocsit. Miután Mr. Oliver kapcsolatba lépett Charles Renaud-val (aki az #57383-as autó tulajdonosa volt) megerősítette, hogy a gyár tiltakozása ellenére, valóban lehetséges volt, hogy Cotal sebességváltóval szerelték fel az #57374-es autót. Valamint hidraulikus fékekkel is ellátták. Ezt követően vissza szállították a Bugattit Kaliforniába, ahol Mr. Oliver meglehetősen óvatosan használta. 1958-ban állandó tárolásba helyezték. Mr. Oliver 1970 szeptemberében hunyt el, viszonylag fiatalon, 50 éves korában. Nem sokkal halála előtt azonban még lehetőséget adott az amerikai Briggs Cunningham sportember kérésének, hogy kiállíthassa az autót a Costa Mesa gyűjteményében. Cunningahm birtokolta a #41141 Kellner Coupé-t és a #41150 Berline de Voyage autókat. Valójában két Mr. Oliver volt, de nem álltak rokoni kapcsolatban, Mike Oliver volt, aki visszaküldte a Bugattit a gyárba és felszereltette a hidraulikus fékeket. 

1971. június 12-én a Sotheby’s aukciós ház Los Angelesben tartott érverést, ahol Dr. Peter Williams vette meg, egyik forrás 60.000, Laugier 70.000 $-os árat állít. Mr. Williams-nél 30 éven át maradt az autó, majd elhatározta, hogy restauráltatja a Pebble Beach-re. 2001 és 2003 között Jim Stranberg és Scott Seargent gondosan és kitűnő érzékenységgel lassan visszállították az eredeti 1936-os állapotot, ahogy Lord Rothschild megkapta autóját. Az elkészült autót 2003 augusztusában mutatták be a Pebble Beach Concours d’Elegance-ra, melyről „Best of Show” díjjal térhetett haza. 2004-ben elhunyt Williamson, de a Bugatti a családnál maradt 2010-ig. Ekkor nem kevesebb, mint 30 millió $-ért szerezte meg francia autókból álló gyűjteményébe a kaliforniai Peter Mullin. A Mullin Automotive Museum éke az Atlantic, mely Oxnard-ban található. Legutóbb 2021-ben szerepelt a Pebble Beach Concours d'Elegance-on.

Jól megfigyelhető az #57374 erőteljesen módosított karosszériája, nagy hátsó ablak,, félig burkolt hátsó kerék, idegen autóról származó lámpák

#57374 gyönyörűen restaurálva, napjainkban a kaliforniai Mullin Automotive Museum része

Az alábbi videón az #57374-es Atlantic látható működés közben:

1936 Bugatti T57 SC Aéro Coupé #57453

Motor szám: 2SC

Ez volt a második Atlantic Coupé, ami valójában még Aéro Coupé néven került ki a gyárból. Ez a kocsi úgy is ismert, mint „La Voiture Noire”, amely franciául „a fekete autó”-t jelenti. Csak a gyártása utáni egy-két évi története ismert, majd az autónak nyoma veszett. A görög származású autórsenyző, Nico E. Embiricos 1936. március 10-én rendelt egy Bugatti T57 S Aéro Coupé-t, mely az #57375-ös alvváz számot és a 3S motor számot viselte. Az autó 1936. augusztus 24-én lett kész, melyet a londoni székhelyére szállítottak le. De néhány, máig nem világos okból kifolyólag a kocsit az angol Corsica karosszériaépítő műhelyébe küldték, ahol kétüléses verseny roadster-ré alakították át. A munkálatokkal 1936. szeptember 4-én végeztek. A Corsica Roadster ma is létezikEz volt a második Atlantic Coupé, ami valójában még Aéro Coupé néven került ki a gyárból. Ez a kocsi úgy is ismert, mint „La Voiture Noire”, amely franciául „a fekete autó”-t jelenti. Csak a gyártása utáni egy-két évi története ismert, majd az autónak nyoma veszett.

A görög származású autóversenyző, Nico E. Embiricos 1936. március 10-én rendelt egy Bugatti T57 S Aéro Coupé-t, mely az #57375-ös alváz számot és a 3S motor számot viselte. Az autó 1936. augusztus 24-én lett kész és, amit londoni székhelyére szállítottak le. De néhány, nem világos okból kifolyólag a kocsit az angol Corsica karosszériaéptő műhelyébe küldték, ahol kétüléses verseny roadster-ré alakították át. A munkálatokkal 1936. szeptember 4-én végeztek. A Corsica Roadster ma is létezik.

Az alvázról az eltávolított Aéro Coupé felépítményt visszaküldték a Bugatti gyárba, Mulhouse-ba. Itt aztán az #57453-as alvázszámú autó kapta meg ezt a kocsiszekrényt. Ennek motorja 2SC. Ez lett az egyetlen Atlantic Coupé, melyet már eredetileg is elláttak a C specifikációval, vagy is felszerelték kompresszorral. Az #57453 Aéro Coupé 1936. október 3-án lett kész, fekete fényezéssel, sötét barna bőrrel és bézs szövetkárpittal lett bevonva. 1936 telén főként Jean Bugatti, az autóversenyző William Grover-Williams és annak felesége, Yvonne vezette. Madame Williams-ről több fénykép is fenn maradt a Sport Canin magazinban, amint skót terrier kutyáit sétáltatja, melynek ismert tenyésztője volt. Az évek alatt több rendszáma is volt ennek az autónak: 5800 NV3 és 9219 NV2.

1936 Bugatti T57 SC Aéro Coupé #57453, Mrs. William Grover-Williams Yvonne kutyáival

#57453-as autó, 1937. márcus 25. tesztelés Elzászban

Később a kocsit lefényképezték a márka ’37-es promóciós katalógusához. 1937. április 8-18. között Nizzában, majd Lyon-ban is kiállították az autószalonon. Ezt követően visszaküldték Mulhouse-ba, ahol büszkén vezette Jean Bugatti ’37 július végéig, majd ajándékként ajánlották az autóversenyző Robert Benoist-nak, miután megnyerte a ’37-es LeMans 24 órás versenyt. Benoist-nak nagyon közeli barátja volt Grover-Williams, és a kocsit ketten használták. Néhány forrás azt állítja, hogy Benoist ezzel a kocsival néhány sebességi rekordot döntött meg a Montlhéry versenypályán 1938-ban. A kocsiról az utolsó ismert fotó 1939-ben készült, ekkor a rendszámtáblája 1521 NV4 volt. Alphonse Meyer áll ezen a fotón az autó mellett, aki a márka szerelője volt. Meyer-nek vasárnap, túlórában kellett dolgoznia a kocsin, melyre új méhsejt hűtőmaszkot szerelt fel.

1937 áprilisában a Nizzai Autószalonon mutatták be fekete fényezéssel

#57453 La Voiture Noire az elzászi Kaysersberg-ben a promóciós fotózás alkalmával. Háttérben az #57577 számú T57 C Stelvio Gangloff Cabriolet, mely szitén megjelent a '38-as katalógusban

La Voiture Noire Coupé Kaysersberg-ben

#57453-as Atlantic Coupé az 1938-as gyári Bugatti katalógusban

Az utolsó ismert fotó a #57453-as autóról, mely 1939-ben készült. Alphonse Meyer szereli a Bugattit

1940 tavaszán, még mielőtt a nácik lerohanták volna Franciaországot, Jean Bugatti, Robert Benoist és William Grover-Williams Angliába menekült, az autó pedig a gyárban maradt. Annak ellenére, hogy az autót gyakran vezették, soha nem volt regisztrált tulajdonosa. Utolsó ismert tény róla, hogy szerepelt azon a listán, mely autókat 1941 februárjában elküldtek Bordeaux-ba a Rue Alfred Daney bemutatóterembe. A francia tömeges elvándorlás során a 1244 W5 rendszámmal, és #57454 alváz számmal regisztrálták. 

Gyakran tekintettek az Atlantic modellre, különösen az #57453-as autóra, mint Jean Bugatti leginnovatívabb és legértékesebb alkotására. Ezért a 2019. évi tavaszi genfi autószalonon, mind Jean Bugatti, mind a márka 110. évfordulója alkalmából a Bugatti bemutatta az egyetlen példányban épült „La Voiture Noire” modellt. Az autót Christiano Ronaldo focista vette meg 18.7 millió $-ért, ezzel ez lett a világ legdrágább újként eladott személyautója. A Bugatti gyár szerint a jármű az #57453 modern változata, Jean Bugatti stílusa előtt tisztelegve azonosítják, a 2019-es La Voiture Noire-t. 

1936 Bugatti T57 S Atlantic Coupé #57473

Motor szám: 10S

Ez volt az első autó, melyet már Atlantic névvel adtak el. Első tulajdonosa Jacques Holzschuch volt. Az autót feketére fényezték le, fekete bőrülésekkel, bézs szövettel kárpitozták. Az #57473-as autó 1936. december 1-én hagyta el a gyárat, majd 9-én a 3924 RK7 rendszámon regisztrálták. December 11-én szállították ki, de még néhány tesztet elvégeztek, hogy kész legyen az autó. Az Atlantic tényleges kiszállítása december 13-n volt. Még aznap, vagy másnap 14-én Madame Holzschuch elhagyta Párizst. A következő évben a pár a francia Riviérán töltötte idejét. 1937. március 31-én Holzschuch és felesége Yvonne benevezett vele a Juan-Les-Pins Concours d’Elegence-ra, melyről a Grand Prix d’Honneur kupával tértek haza. Itt készült róla pár fotót, melynek hátterében a Grand Hotel Provencal látható. 

1936 Bugatti T57 S Atlantic Coupé #57473, 1937. március 31. Juan-les-Pins Concours d'Elegance Grand Prix d'Honneur nyertese, Madame Holzschu, Yvonne büszkén áll az autó mellett

1939-ben az autó jelentős dizájn átalakításon ment át, ezért az #57473 különböző a többi Atlantic Coupé-tól. Úgy hinni, hogy az eltérő stílusú karosszéria stílusáért az olasz származású tervező, Giuseppe Figoni, a Figoni & Falaschi francia karosszériaépítő műhely alapítója volt a felelős. Más forrás viszont a háború utáni időszakra teszi az autó orrának módosítását, melyet Cannes-ban, vagy Monacoban hajtottak végre.

#57473, 1939-ben módosították a karosszériát

Jacques Holzschuch 1946. december 6-án hunyt el, más forrás szerint megölték a háború végén, és az autót megvette a házaspár Monaco-ban lévő házukból az üzletember Cannes Robert Verkere 1949-ben. Verkere indult az Atlantic-cal a III. Nemzetközi Sebességi versenyen túraautók részére, melyet Nizzában tartottak. De a versenyt nem fejezte be. A következő néhány évben az autónak további három tulajdonosa volt. Tény, hogy az autó elejének módosítása már megtörtént, amikor 1952. március 26-án megszerezte Madame Marguerite Schneider szeretője nevében, akit Monsieur René Chatard-nak hívtak. Chatard egy lehengerlő udvarló, nőcsábász volt, aki kijátszotta feleségét, hogy az nehogy megtudja valójában hány Bugattija is van. Az autókat szeretői nevére iratta. Egy forrás szerint Chatard a Bugatti Atlantic-ot halványkékre fényeztette. 

1955. augusztus 22-én Chatard és egyik szeretője, Jeanine Vacheron vezette az autót a francia Gien-től másfél kilóméterre északnyugatra a Lorris úton, amikor a „de la prise d’eau” nevű vasúti kereszteződésben tragédia történt. Egyikük sem élte túl a vonatszerencsétlensé-get. Tíz évig tartott a jogi hercehurca, mire az autó maradványait hivatalosan is elismerték Madame Marguerite Schneider jogszerű tulajdonának. Csak ekkor sikerült az Atlantic roncsait eladnia egy a Gienben lévő hulladék kereskedőnek.

1963-ban egy fiatal mérnök és a Bugatti márka híve, Paul-André Berson ezen a roncstelepen fedezte fel az autó maradványait. Innen egy év alatt sikerült megmentenie az eredeti alvázat, motort, sebességváltót és a karosszéria maradékát. Ez után újjáépítette a kocsit, de úgy tűnik, hogy többnyire más autók alkatrészeit használta fel, és csak azokat építette be, melyek megmenekültek a fatális balesettől. Amikor Berson Atlantic-ját David Sewel és Christian Huet megvizsgálta, arra a következtetésre jutottak, hogy csak a De Ram dörzs lengéscsillapítók tartoztak igazolhatóan az #57473-as Atlantic autóhoz. Ez azt jelzi, hogy az eredeti maradványok csak kis részét építették be Berson úr Bugatti Atlantic-jába. Ezt megerősíti egy cikk, melyet Mick Walsh írt a Classic & Sports Car 2007 májusi kiadásában: „Tavaly az Atlantic tulajdonost cserélt, de csak azt követően, hogy Lukas Hüni svájci oldtimer kereskedő felhívta a figyelmet, hogy ellenőrizzék az autó eredetét. Megtalálták Berson urat, aki az összes eredeti alkatrészt feltárta, melyről úgy érezhette, hogy érdemes megőrizni, beleértve az autó bal oldalának sérült részét, a motort. A prioritások megváltoztak az újjáépítés óta, és Hüni megszerezte az összes alkatrészt Berson-tól egy újabb, jelentős helyreállításhoz. Ezeket az alkatrészeket fokozatosan beépítették az Atlantic-ba. Az volt a terv, hogy az autó visszakapja az eredeti Jean Bugatti tervezte stílushoz, nem pedig a későbbi, 1939-1946 közötti Figoni által átalakított képet akarták megőrizni.” Walsh szerint a munkálatokat Paul Russel-re bízták.

#57473, a 2010-es Pebble Beach Concours d'Elegance-on

2006. novemberében az Atlantic-ot megvásárolta a spanyol Miguek Gonzales, aki elhatározta, hogy az autót alaposan restaurálni kellene egy amerikai specialista, Paul Russel által és a kocsit vissza kell állítani a Chatard féle specifikáció szerint. A munkálatokat 2010-ben fejezték be, majd azonnal a kaliforniai Pebble Beach Concours d'Elegance-on mutatták be, ahol nem nyert semmijen díjat sem, mivel replikának tekintették. Napjainkban az autó számos más klasszikus autó társaságában a spanyol Torrota magángyűjteményben található. A kollekciót gazdagítja a szintén 2006-ban megszerzett #41141 számú Bugatti T41 Royale Kellner Coupé is.

1938 Bugatti T57 S (+C) Atlantic Coupé #57591

Motor szám: 39S

Ez volt a negyedik, egyben utolsó Atlantic Coupé. Eredeti színe zafírkék volt, bézs bőrülésekkel. Első tulajdonosa a brit teniszjátékos Richard Pope volt, akinek 1938. május 2-án szállították le autóját. Angliában az EXK 6 rendszámon regisztrálták, melyre általában hivatkoznak. Az utolsó Atlantic-ot az különböztette meg a többitől, hogy az autó eleje „facelift”-en esett át, valamint a hátsó sárvédőket nem burkolták be. További egyedi jellemzője, hogy az elődökhöz képest ez az autó magasabb kb. 1-1.5 cm-rel. Ennek oka az volt, hogy Mr. Pope kérésére nagyobb fejteret biztosítottak.

1939-ben Pope visszaküldte autóját a Bugatti gyárba, hol ez is sok Bugatti T57-eshez hasonlóan megkapta a C specifikációt, az az kompresszort. Pope-nál közel 30 éven át volt az autó, melyet néha kölcsön adott a Bugatti specialistának, Barrie Price-nak. Végül Price 1967-ben megvette az autót, aki 10 éven át tulajdonolta. Mulhouse-ban évente rendezett Bugatti Fesztiválon 1970-ben sajnos az autó az árokba csúszott és megsérült egy baleset folytán. A javítás során az eredeti erőteljes zafirkék tónusú fényezést teljesen eltávolították, és acélkék árnyalat került vissza a karosszériára. Price után a gazdag üzletember, Anthony Bamford szerezte meg a Bugattit, aki nem sokkal később egy másik gyűjtőnek adta át. Lényeges, hogy a '70-es évek végén Bamford igyekezett visszaállítani a fényezést, ennek érdekében felkereste az akkoriban 80 éves Mr. Pope-ot és kikérte tanácsát a fényezést illetően. Ekkor az autó sötétebb metálkék árnyalatú lett, és krómozott, küllős kerekeket tettek fel rá. Az eredeti színárnyalat pontos azonosítása ma már lehetetlen.

1938 Bugatti T57 SC Atlantic Coupé #57591, 1970-ben Mulhouse-ban a Bugatti Fesztiválon egy Bugatti T57 Atalante Coupé-val ütközött

#57591, a balesetet követően halvány acélkékre fényezték

#57591, Bamford idejében zafirkék színt és krómozott, drótküllős kerekeket viselt

Végül 1988-ban a híres divattervező, Ralph Lauren vette meg, aki komplett restaurálással bízta meg Paul Russel cégét. Russel és csapata a korábbi restaurációkon keresztülverekedték magukat és a kocsi 1938-as állapotát tartották szem előtt. Annak ellenére, hogy Lauren kérésére az autót feketére fényezték, 1990-ben a Pebble Beach Concours d’Elegance-on, majd 2013-ban az olasz Villa d’Este Concorso d’Eleganza-n is „Best of Show” díjat szerezte meg, számos más magas díjjal együtt. 

#57591 a 2013-as Villa d'Este Concorso d'Eleganza-n a Best of Show díjat szerezte meg

Az alábbi videó a 2013-as Villa d'Este Concorso d'Eleganza-n mutatja az #57591-es Bugattit:

A T57 alapjára épült még az Atalante Coupé, mely szintén Jean Bugatti keze nyomát dicséri, erről bővebben az alábbi linkre kattintva olvashatsz:

A BUGATTI ÉKKÖVE, A T57 SOROZAT II - ATALANTE COUPÉ

Forrás, képek: bugattipage.com, bugattirevue.com, supercars.net, ultimatecarpage.com, youtube.com